Állatvédőr lettem.

2014-ben az interneten kutakodva teljesen véletlenül akadtam rá az Országos Állatvédőrség Alapítvány által szervezett állatvédőr tanfolyamra. Mivel mindig is érdekeltek az állatok, és szerettem volna segíteni nekik, nem volt kérdés, ezt a tanfolyamot nekem találták ki.

A tanfolyam elvégzése után hatalmas álmot szövögettem - akkor még nem  ismerve a körülményeket - a környezetemben lévő állatvédelmi szervezetek összefogását. Ez az álom igen gyorsan utópisztikussá vált... vagy inkább mondjuk úgy, lehetetlenné.

"Mondd, te kit választanál?"

Igyekeztem felvenni a kapcsolatot mindegyik szervezettel. Hamar kiderült, összefogásról szó sem lehet. Az okokat nem fejtegetném, nem is igazán értem, hisz tulajdonképpen mindenkinek más a profilja. Van aki menhelyet üzemeltet, van aki a szervezett ivartalanításokra szakosodott, van aki gyepmesteri telepekről menti a halálra ítélteket. Az biztos, együtt nagy dolgokra lennének képesek.

Meg kellett tudnom melyik szervezet az, ahol befogadnak és akiktől a legtöbbet tanulhatom. Hisz rengeteg feladat és tanulnivaló vár még rám, mondhatni teljesen kezdő vagyok. Kezdő, de lelkes. Végül adta magát a helyzet.

Történt ugyanis, hogy - talán próbaképpen - a következő 1-2 hónapban szinte hetente futottam bele megoldandó feladatokba. Itt egy kutya, ott egy kutya...vidd el, fogd meg, tűntesd el. Hívtam én sorba az addigra már megszerzett telefonszámokat. Mindenki próbált segíteni, szóban. De csak egy szervezet volt az, aki ténylegesen tett is valamit, akikre számíthattam. Ők a PCAS Állatmentő Egyesület.

Azóta az útjaink összefonódtak, tőlük tanulok, velük tapasztalok....és igyekszek jó állatvédővé válni. A blogom nagy része is velük közös történetekről szól.... úgy, ahogy én látom.

Köszönöm a támogatásukat és együttműködésüket. És külön köszönöm a PCAS elnökének, Vidra Bettynek a sok tapasztalatot, és nem utolsósorban azt, hogy ez a blog megszülethetett. Köszi Betty!